Magyar Válogatott - 2014 VB selejtező - Hollandia
Legyünk realisták, legyünk szurkolók
Az 1986-os mexikói vb óta eltelt 26 év alatt ez a 14. világverseny lesz, melyre a magyar válogatott megpróbálja sikerre vinni a focinkat és ami legfontosabb, örömöt okozni a szurkolóinak. De tegye fel mindenki a kérdést magának. Tényleg az okozna egyedül örömöt nekünk, ha a fiúk kijutnának Brazíliába? Nincs bennünk kompromisszum készség? Feltétlen el akarjuk azt hinni, ami a hazai sportmédiából csordogál mézesmázosan? Megmondom én: nem
A sikernek nagyon sok mérője van a labdarúgásban. Siker az, ha egy nemzeti csapat győz egy másik ellen. Ha ezt barátságos mérkőzésen teszi, kisebb siker. De ha nagy rivális elleni barátságos mérkőzésen, akkor kielégítő siker. Ha kvalifikációs sorozatban, akkor pontértékű siker, ha a kvalifikáció play-off szakaszában, akkor már akár félsiker. Ha egy nagy kontinensviadalon, akkor egyértelmű siker. Sikernek számíthat az is, ha egy nemzeti csapat esélytelenként jut ki egy ilyen tornára. Még nagyobb siker, ha ezen a tornán még tovább is jut a csoportjából. Egyértelmű siker, ha bármelyik csapat megnyer egy kontinenstornát. Még nagyobb siker, ha egymás után többször is képes erre. És siker, igen siker, ha egy válogatott harmadik lesz egy EB selejtezőcsoportban. Minden csak és kizárólag azon múlik, hogy mi az elvárás. Természetesen többféle elvárás létezik. Elvárásokat állít fel csapatunkkal szemben a sportszövetségi vezetőség, a szövetségi kapitány, a játékosok önmagukkal szemben és a hazai közönség is. Ez utóbbi bír kétségtelenül a legnagyobb érzelmi töltéssel, ez mozgat meg ezreket és adhat vagy vehet el támogatást a csapattól. Legutóbbi selejtezésünk során a csapat sikert ért el. A 2012-es EB selejtezők folyamán a kötelező pontokat végig hozta, míg matematikai esélye volt a kijutásra és a kiemelt ellenfelek közül Svédországot legyőzte. Igen siker, mert ezzel lett harmadik a csapat a csoportban. Fölényesen, 9 ponttal megelőzve a negyedik helyezett finn csapatot. Siker a sikerben, hogy ennek hatására szurkolók tízezrei álltak ismét a csapat mögé, ismét megtelnek a mérkőzésre a Puskás Stadion lelátói és több százezren ülnek le a TV előtt szorítani Dzsudzsákékért. Ne vegyük el tőlük ezt a sikert. Ne legyünk igazságtalanok velük szembe, ne legyünk annyira telhetetlenek, mint a szakvezetés. Ki kell jelenteni, ez a csapat nem érett meg arra, hogy a soron következő 2014-es VB selejtezők során kiharcolja a kijutást, de a harmadik hely hasonló körülmények között való megszerzése ismét hatalmas érdem lenne. Kinek mi az elvárása? Ti, akik e sorokat olvassátok, mit vártok el? Most, hogy egy mérkőzésen már túl van a csapat, biztosan láttatok ezt-azt. Tudtok már játékosokat, stratégiát, jó és rossz pontokat megfogalmazni Mindenkinek van egyéni elvárása vagy mindenki oda tud állni egy kijelentés mellé.
Szövetségi kapitányunk, Egervári Sándor a következőket nyilatkozta a selejtezősorozat kezdése előtt:
„A korábbi esetekben a harmadik hely előrelépést jelentett, ezért lehetett részsikerként elkönyvelni, noha az is kiesést ért. Az előző Eb-selejtezőn megszerzett harmadik hely után viszont ez már nem siker. Szeretnénk előrelépni, azaz a cél a második, vélhetően pótselejtezőt érő pozíció”
Korántsem tartom szerencsésnek Sanyi bá szavait. Lehet, hogy a játékosokat ez kellőképpen motiválja, lehet, hogy a szövetségi vezetőknek ez megfelelően behízelgő, de ha érdemes vezetőként gondolkozna, figyelembe venne minden lényegi tényezőt:
A magasra tett léc esetében csak 2 lehetséges kimenetel van. Óriási siker és hatalmas kudarc. Mindkét esetben nem csak a válogatott tagjai lesznek demotiváltak és nem csak a szurkolók fordulnak el (ismét) a csapattól, hanem az ő szakmai stratégiai képességei is megkérdőjeleződnek. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán felelős vezető-e? Átlátja-e teljes szélességében, hogy mikre és mire van hatással a szavaival? Ha 1 évvel ezelőtt még a harmadik hely előrelépést jelentett, akkor most miért nem ennek a megtartása a cél? Miért kell rögtön kettőt ugrani? Az elvárásoknak megvannak a szintjei. Kell egy jól megfogalmazott, mindenki számára érthető és mindenki számára vonzó cél. A cél, amit a csapat jelenlegi kompetenciájára alapozva kell meghatározni. A cél az, amire a csapat képes papíron. A siker pedig ennek a túlteljesítését jelenti. A kudarc pedig az alulteljesítését. Ő ellenben célnak a második helyet, azaz vélhetően a pótselejtezőt jelöli meg. Ha számára a cél a pótselejtező a cél, akkor mit definiálna sikernek? Ha megnyerjük a csoportot a törökök és a hollandok előtt? Vagy ha a pótselejtezőn legyőzzük a sorsolt ellenfelet? Vagy ha megnyerjük a VB-t? Hol itt a mindenki számára érhető és vonzó célmegjelölés? Vonzónak baromira vonzó, de könyörgöm, ez a Magyar Válogatott. Mi már nem veszünk be mindent. Egyértelmű, mindenki számára jól értelmezhető cél nélkül nincsen jó stratégia. Hibás a megfogalmazás és az elképzelés is. Sajnos Egervári Sándor elvárásában sokkal nagyobb esélye van a kudarcnak mint a sikernek. Azért, mert a cél magasan van definiálva és mert nem a csapat kompetenciájának megfelelő elvárással bír. Helyesen a cél most a harmadik hely "megtartása", ismételt elérése kéne, hogy legyen, hasonlóan mint az elmúlt EB kvalifikáción. Azaz: le kell tudni győzni Románia, Észtország és Andorra együtteseit, oda-vissza a kötelező 6-6-6 pontokért és Törökország valamint Hollandia ellen jó volna több, mint 1 pontot szerezni összesen. Mind láttuk, ti is, én is és még Egervári is, hogy ez kell a biztos harmadik hely eléréséhez. Hiszen a szemünk előtt történt kevesebb, mint 1 éve. És azt is láthattuk, milyen nehéz volt és még most is milyen messze volt a második hely, milyen messzire volt/van a siker. Ha a cél után reálisan meg akarjuk fogalmazni azt, hogy mi lehet siker, akkor azt mondhatnánk, hogy siker az lenne, ha Hollandia és Törökország ellen összesen több, mint 3 pontot szerzünk. Pontvesztéssel más válogatottak ellen kötelező győzelemre kényszerítenénk őket, azaz befolyásolni tudnánk a teljesítményüket olyan mérkőzésen is, amelyen nem mi lépünk pályára ellenük. Szilágyi Áron olimpiai szereplése lehet a követendő példa. Az ő stratégiája (azon túl, hogy a felkészülése során minden ellenfelét alaposan kiismerte) az volt, hogy a páston ő irányított. Nem csak ténylegesen, hanem fejben is. Pszichésen ő magát a dominánsnak aposztrofálta. Nem volt esélye az ellenfélnek, hogy átvegye az irányítást. Minden próbálkozását ezirányba elnyomta, és fejben végig ő volt a főnök, tudta, hogy mi történik, de nem csak közvetlenül előtte a páston, hanem a többi összecsapáson is. Kicsit elrugaszkodva a valóságtól, már akkor megnyerte, amikor még pályára sem lépett, mert magabiztos kisugárzását megérezte minden ellenfele, valakinek már akkor esélye sem volt, amikor még össze sem került vele. Kulcskérdés lehet, hogy Nemzeti Csapatunk fejben milyen felkészítést kap. Mennyire lesznek ők akik irányítják a többi válogatottat. Mivel annak az esélye, hogy minden meccsen mindennkit agyonverünk, igencsak kevés, így fizikai felkészülés mellé nagyon magasszintű mentális felkészítésre is szükség lenne. Tudniuk kell uralni a környezetüket. Tisztában kell lenniük azzal, hogy szereplésük a pályán meghatározza az ellenfeleiket, azokat is akik nincsenek ott a pályán. Reakcióra sarkallja őket. A befolyásolás nagyon nagy hatalom. Gondoljunk csak bele, hogy a Trabzonspor mit nyilatkozott a Vidiről a párharc előtt. Fogalmuk sem volt róla, elmondásuk szerint, hogy mi az a Videoton, ki az a Videoton. Nem gondolták fontosnak, hogy kiismerjék ellenfelüket. Lenézték az ellenfelüket, akik így teljesen ismeretlenek lettek számukra és a török csapat játékosai éppen így léptek pályára mindkét mérkőzésen. Az ismeretlenben toporogtak és végül elbuktak. Ha papíron olvassuk az Andorra elleni eredményt, akkor azt mondjuk, hogy a 0-5 teljesen reális. Ellenben ha láttuk a meccset, akkor ki tudunk emelni hibákat és erősségeket. Ugyanezt teszik az ellenfeleink is. Nem az eredményt nézik, hanem azt, hogy hol van a gyenge pontunk és mik az erősségeink, amire figyelniük kell. És minnél kevesebb hibával játszunk egy ilyen kis csapat ellen is mint Andorra, valamint minnél több erésségünk mutatkozik meg annál jobban kezdjük soron következő ellenfeleink erejét megosztani. Mert többmindenre kell készülniük. Hollandia természetesen ettől nem fog zavarba jönni. De a növekvő számú zavaró tényezők növelik az esélyét annak, hogy hibázni fognak. Zavaró lehet az EB selejtezőn elért sikeres eredményünk. Az ellenük játszott meglepően fordulatos amszterdami mérkőzés. Zavaró tényező lehet Vanczák jó teljesítménye Andorra ellen a jobbszélen. Zavaró lehet az idegenben szerzett 5 gólunk, zavaró lehet, hogy némileg erős a kispadunk. Zavaró lehet, hogy játékosaink annyira nincsenek előtérben, egyéni kvalitásukat nehéz úgy kiismerni. Zavaró lehet még Hollandiának, hogy új a csapatuk. Hogy nagy az elvárás velük szemben az EB lebőgés után. Zavaró lehet, hogy még mindig vannak egosita személyiségek a csapatban. Zavaró lehet, hogy úgy jönnek Budapester, hogy tudják, nyeniük kell. És itt a hiba Sanyi bá. Mert mi nem futhatunk ki úgy a meccsre, hogy nekünk kell nyerni. Nem futhatunk ki úgy, hogy másodikok akarunk lenni. Úgy kell pályára lépnünk, hogy őnekik kell mindenképpen teljesíteniük. Tőlük várja el a világ, hogy nyerjenek, hogy megnyerjék az egész selejtezőt. Nekünk úgy kell pályára lépnünk, hogy mindezekkel a fejünkben tudjuk irányítani a mérkőzést. Jöjjenek csak a Hollandok. Ha a megfelelő időben csapunk le rájuk a túlzott magabiztosságuk és a túl nagy elvárásuk súlya alatt akár össze is roppanhatnak. De csak abban az esetben tudnánk mi uralni a meccset, ha mi a reális célkitűzéssel lépnénk pályára. Azzal a céllal, hogy nem mi vagyunk az esélyesek, nem mi vagyunk a favoritok és nem, nem mi vagyunk azok, akik földbe fogják tudni döngölni a Hollandokat. Ennek ellenére Egervári Sándor szavai szerint, gólt, gólokat tudunk rúgni a Hollandoknak, és pontot, pontokat tudunk szerezni ellenük.
Valóban képesek vagyunk rá, Amszterdamban be is bizonyosodott. De ott már nem úgy léptünk pályára, mint a budapesti mérkőzésen 2011. március 25-én. Mindenki emlékszik, ugye? Az akkori mérkőzést megelőzően 4 meccsen voltunk túl. A mérlegünk 3 győzelem és 1 vereség volt. Egyedül Svédország ellen szenvedtünk vereséget idegenben, de legyőztük mind Moldovát itthon, szó szerint kiütöttük San Marino csapatát és bravúrosan legyűrtük Finnországot idegenben. Valahol érthető volt a Hurrá-hangulat, de azt a mérhetetlen nagy heppet, ami a mérkőzést megelőzte semmi sem alapozta meg akkor sem, még a szerzett 9 pont sem. Különböző összehasonlítások, múltidézések folytak a médiából. Dzsudzsák lövőtechnikáját Sneijderé fölé helyezték, a 2 csapat tagjainak összértékén keresztül kiszámolódott, hogy hiába értékesebbek, a jövő a miénk. Egervári Sándor akkor az őszi sikerekre alapozva nyilatkozta azt, hogy nem számolnak azzal, hogy 2 egymást követő meccsen is kétvállra fektetik a Hollandokat, de meg fogják próbálni. Ahogy most is, akkor is megemlítette a videóelemzést és azt, hogy a célkitűzésnek megfelelően fognak pályára lépni. A stadionban kilátogató közönséggel közös pozitív sportélményre vágyott, az eredménytől függetlenül. De bizakodótt abban, hogy a mérkőzés végén a hangulat jó lesz, hangsúlyozza, az eredménytől függetlenül. Utólag visszagondolva, ha jól emlékszem tele lett a stadion. A hangulatra nem volt panasz. Még a mérkőzés után sem. Panasz nélkül pocsék volt. Mindenre számítottunk, csak arra nem, hogy úgy fogunk kikapni, ahogy kikaptunk. Én többedmagammal ültem le úgy a TV elé, hogy itt most bizony visszavágunk a zakókért. És mindenre számítottunk csak 0-4-re nem. Érdemes így másfél év után elolvasni a kommenteket a mérkőzés után. Soha nem látott mélységben volt a morál szurkolói oldalon, amit sikerült a fiúknak utána visszaszerezniük nagyon hamar, független attól, hogy nem sikerült kijutni az EB-re. A svédek legyőzésével kijavították a hibájukat. Miért kell most egy újabba beleüldözni őket? Miért mondjuk azt, hogy gólt, gólokat tudunk rúgni a Hollandoknak, ha nem vagyunk biztosak benne? Miért mondjuk azt, hogy pontot, pontokat tudunk szerezni a Hollandok ellen, ha egyszer erre nem volt példa már nagyon-nagyon rég óta? Bizakodásra egyedül az amszterdami meccs adhatna okot, de ott is hiába leptük meg háromszor is a Hollandokat, a végén csak kijött a mentális különbség. Mi nem hittük el, hogy erre képesek vagyunk, nem hittük el, hogy valóban, tényleg lehet 3 gólt szerezni Hollandia ellen tulipánföldön. Tudjátok mikor kapott utoljára 3 gólt Hollandia hazai pályán? Egész pontosan 2005.11.12-én Olaszország ellen. De akkor ki is kaptak 3-1-re. Sok, nagyon sok tényező van. De egy tény. Ha fejben el vagyunk tévedve, vagy fejben hitetlenek vagyunk, nem fogunk tudni meglepetést szerezni. Akkor marad a fizikai teljesítés, de fizikában nem vagyunk Hollandia szintjén. Törökország sem a mi szintünk. Románia, de inkább Észtország a fizikai ellenfelünk. A Hollandok Amszterdamban 1-2-nél nem arra gondoltak, hogy kikapnak, hanem arra gondoltak, hogy nyernek. Ez volt a fejükben. 3-3-nál is. Míg mi attól meg voltunk lepődve, hogy ilyen jók vagyunk. És mi lehetett a különbség az amszterdami és a budapesti 2 vereség között? Az, hogy Budapesten úgy léptünk pályára, hogy meglepjük a Hollandokat, míg Amszterdamban úgy, hogy nem akarunk egy nagy pofonba beleszaladni. És mik lettek az eredmények? Budapesten a meglepés helyett nagy pofon, Amszterdamban a nagy pofon helyett meglepés. Nem akarok ma este pofont, nem akarom, hogy most, mindennek az elején egy rosszul megfogalmazott célkitűzés, egy irreális elvárás elvegye a szurkolók kedvét a szurkolástól, a játékosok kitartását és az örök reményt. De ilyen nyilatkozatok és ilyen múlt tudatában, nem engedhetem meg maganak azt a luxust, hogy megint hagyjam magam elcsábítani. Nem, most nem leszek naív. Realista vagyok. És azt mondom, hogy megint ki fogunk kapni, megint kudarcban lesz részünk, pedig minden esélyünk meg van rá, hogy tanuljunk minden elkövetett hibánkból, de mi mégsem tesszük.
Mérhetetlen nagy csalódottság honol bennem, így a Román mérkőzés után. De nem az elmúlt pénteki után. Hanem még az itthoni, zártkapus döntetlen miatt bánkódom. Ha akkor nyertünk volna, most nem lenne mindenkni megint megdöbbenve. Most akkor arról beszélhetnénk, hogy Hogyan lehet?, nem pedig arról, hogy Miként nem, már megint! A csalódottságom okán már nem akarok és nem is tudnék normális hangvétellel írni, ezért csak felsorolom azokat a variációkat, amelyek a Mexikói átok c. film forgatókönyvének legújabb epizódjait tartalmazza. Kérjük kedves nézőinket, vegyék figyelembe, hogy a készülő film határozottan tudományos fantasztikus, a valóság minden jellemzőjét nélkülözi.
Nehezen ragadok billentyűzetet. A logika azt mondatja velem, hogy várjam meg, míg leülepednek bennem a történések, de félek, hogy ha kihűlnek az érzések már ahoz sem lesz kedvem, hogy leírjam a gondolataimat. Igazából nem másokért, hanem magamért fontos, mert vannak kérdések, amikre nem találok választ. Összegezve könnyeben igazodok ki a saját gondolataim között. Eddig a véleményeket, nyilatkozatokat olvastam és követtem a holland-román meccs eredményét. És vártam egy jelre. Egy jelre, ami segít megértenem azokat a szavakat, amiket Egervári Sándor nyilatkozott közvetlenül a mérkőzést követően az M1 stábjának.
Az előző hét folyamán hivatalosan is megnevezték a Fradi új vezetőedzőjét, aki már túl van a felemásra sikeredett bemutatkozáson is.bő 1 hetes hazai munkáját még nem értékelném, de történetét, múltját igen: Ricardo Moniz személyében egy sokunk számára ismeretlen de mégis posztot érdemlő szakember érkezett nem csak a Fradihoz, hanem Magyarországra is. Féltényeket, alap bemutatkozó sorokat már feltárt előttünk a média, de én megpróbálok mélyebbre ásni és bemutatni az igazi pozitívumait és negatívumait.